18. fejezet - Most már tudod... de megérted?

Sziasztok! :)
Mint ígértem, meg is hoztam Nektek a következő fejezetet, remélem tetszeni fog. ;)
Nagyon szépen köszönöm az 5 komit, amit az előző részhez kaptam!!! *.*

Kellemes olvasást! )
Csók <3

Ha nem mondunk el valamit annak, akit szeretünk, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem fontos a számunkra vagy csak becsapni akarjuk őt. Nem. Az, ha egy fájdalmas titkot őrzöl, amire nem derül fény, csak megőrzöd a jókedvét, a boldogságát. Talán ez a dolog egy olyan fájdalmas emlék, amiről ha beszélünk, akkor a szívünket szorítja valami, ami fájdalmat okoz, hatalmas fájdalmat.
Az, hogy nem szeretek beszélni a régen történt balesetemről, nem azt jelenti, hogy nem vagyok őszinte, bár ez kívülről úgy látszik, pedig ez nem igaz. Egyszerűen csak nehéz akár beszélni is róla, hiszen elég volt átélnem azt a három évet világtalanul, mígnem valami csoda folytán visszakaptam a látásomat. Életemben akkor voltam a legizgatottabb, amikor levették a szememről a kötést, és a legboldogabb, amikor kiderült, hogy látok. Van esélyem, hogy ismét boldog legyek, nem számít, mik a feltételek. Száz emberből aligha sikerül tíz embernek a műtét, és hogy teljes életet éljen, és én pont közéjük tartoztam, ez maga volt a csoda.
El akartam mondani Chrisnek, persze, hogy elmondtam volna, hiszen joga van tudni róla. Ha alakul is valami, amit még magamnak sem merek bevallani, akkor is tudnia kell erről a dologról, aki közel áll hozzám, annak mindenképpen. Nem akartam eltitkolni, hiszen ez egy nagyon fontos dolog számomra, ami, ha nem vigyázok, könnyen szertefoszlik, és ismét a sötétségben fogok élni. Nem láthatok senkit és semmit, nem láthatom magam, ahogy megöregszek. Elég egy erősebb ütés a fejem egy bizonyos tájékán, és a csoda elmúlik…
- Ez… ez mégis mit jelent? – kérdezte hol arcomat, hol a papírt nézve. Nem értette, de hogyan is tehetné?
- Inkább ülj le, és akkor elmondok neked mindent… - próbáltam odavezetni az ágyhoz, de nem mozdult. Nem lépett sehova sem, csak olvasta a papírt, a diagnózist a balesetről.
- Nem. Nem fogok leülni. Miért nem mondtad el nekem? Tudhattam volna róla. – mutatta fel a papírt.
- Mégis miért tettem volna? A kapcsolatunk elején nem volt éppen jó a viszonyunk, és a barátság sem alakult ki régóta, egy hétig, ha tartott, amikor volt egy veszekedés, miután az is elmúlt, nem beszéltünk, csak a bálon és az autóban.
- Ennyire nem bízol bennem vagy csak nem vagy őszinte? – ilyet nem feltételezhet rólam. Ezt nem engedem meg senkinek sem. Sosem hazudtam, megmondtam az igazat, ha ezért meg is sértődtek páran, de így van. Most jobb inkább az igazság, minthogy hazugságok közt éljünk.
- Nem, nem mondhatod rólam, hogy hazug vagyok. Mégis mikor lett volna arra alkalom, hogy ezt elmondjam neked? Egy olyan alkalmat mondj, amikor minden jól alakult, és mi is jóban voltunk.
- Például tegnap este.
- Ugyan már, azelőtt pár órával békültünk ki, nem az lett volna az első dolgom, hogy ezt elmondjam neked.
- Akkor mégis mikor kerítettél volna alkalmat rá? – láttam rajta, hogy ideges. Megértem.
- Nem tudom, nem tudom… - ültem le az ágyra – De az biztos, hogy nem most, nem ma. Talán holnap, talán azután, ezt még én sem tudom, hiszen nincs elég jó idő rá. Látod most is hogy reagálsz rá. – mutattam végig rajta.
- Azt ne mondd, hogy jobb reakcióra vártál! Ha már majdnem minden tudok rólad, és ezt kihagytad, ne várd tőlem, hogy megértő legyek! – itt már a kelleténél hangosabban mondta, amit Emily bejövetele is igazolt.
- Mi folyik itt? – nézett értetlenül mindkettőnkre.
- Kérdezd tőle. – mutatott rám Chris, majd kiment a szobából. Emily ránézett az ágyon fekvő papírra, majd megkérdezte.
- Megtudta? – nem válaszoltam, csak összetörve bólintottam, mire kiszaladt ő is a szobából. Nem kell, hogy visszahívja, most nem. 
 
/Chris/
 
- Mi folyik itt? – jött be Emily a szobába, biztos meghallotta a veszekedést.
- Kérdezd tőle. – mutattam rá Kate-re, majd kimentem a szobából. Nem érdekelt, hogy Ő most mit gondol rólam, nem érdekelt semmi. Csak minél hamarabb az autómba akartam ülni, hogy végre hazamehessek, de… ezt nem tehetem. Mégis miért gondolom azt, hogy nem érdekel a véleménye? Már miért ne érdekelne? Csak álltam a folyosón a szobától pár lépésnyire, és néztem a padlót, amikor valaki belém ütközött. Emily…
- Nézd, Chris, Kate-nek sem könnyű most elmondania, hiszen nem szeret erről beszélni. Eddig nem hozta fel, mert ez borzalmas élmény volt neki, kérlek, értsd meg! – magyarázta, de azt hiszem, hogy csak az utolsó két szó maradt meg bennem: értsd meg. Meg kell értenem, hogy miért nem akarta elmondani. Meg kell értenem Őt. Megfordultam, rámosolyogtam Emilyre, majd visszamentem a szobába. Kate az ágy szélén ült, lehajtott fejjel támasztotta magát. És ez miattam van. Ha azt akarom, hogy közel engedjen magához, akkor mégis miért csinálom ezt? Egy barom vagyok, beismerem.
Leguggoltam elé, és végigsimítottam a vállán, mire rám nézett. Könnyekkel küszködött, melyek szabad utat kaptak, amint találkozott tekintetünk. Könnyei elárasztották arcát, én pedig szorosan magamhoz öleltem, amit nem ellenzett.
Nem tudom meddig, talán pár percig voltunk így, ölelkezve a padlón. „De szeretlek, te lány” gondoltam. Mikor fogok erőt venni magamon, hogy ezt ki tudjam hangosan is mondani?
- Sajnálom… - mondtam, mire hüppögve rázta meg a fejét, miközben próbált lenyugodni. Felültem mellé az ágyra, majd oldalra néztem, ahol Emily mosolyogva osont el az ajtóból. Amikor Kate a levegőt már egyenletesen vette, megszólalt.
- 14 éves voltam, éppen évzáró volt az iskolában, ahova apa vitt autóval…
- Izgulsz? – kérdezte apa, rám pillantva néhány másodpercre.
- Nem. Miért, kellene?
- Hát, elvégre évzáró van, a ballagást letudtátok, most kapod ki az utolsó bizonyítványodat ebben a suliban. – mosolygott.
- Igen, de inkább kíváncsi vagyok az új iskolára. A beszédet meg amúgy is Juliette fogja a mondani. Mindig ő mondja, ami nem is baj, mert akkor most izgulhatnék, de e helyett teljes nyugodtságban itt ülök melletted. Kimegyek, átveszem az oklevelet, puszi, kézrázás és visszamegyek. Ennyi a koreográfia.
- Táncolni is fogtok? – kérdezte meglepett arcot tettetve, de nem bírta sokáig, elnevette magát. Amint ismét rám nézett, az arcmimikája már nem volt tettetett.
- Kate, bukj le!
- Nem néztem sehova, azt tettem, amit mondott: lehajtottam a fejem, és a két kezemmel fogtam le, amivel próbáltam védeni. Azonban ez semmit nem ért. Az autó olyan erővel csapódott az én térfelemnek, hogy azonnal elvesztettem az eszméltem, de csak pár percre. Amint felkeltem, láttam apát, ahogy egyik kezét a lábára szorítja, a másikkal a telefonja után kutat: a mentőket hívta, akik pár percen belül oda is értek. Ott ismét elájultam, utána… semmire sem emlékszek. A kórházban keltem fel, de akkor már nem… nem láttam senkit. Azonnal pánikba estem, és folyamatosan kérdezgettem, hogy mi történt, de anyáék sem tudtak válaszolni. Mindenki kétségbeesetten figyelte az orvost, aki a műtét és a vizsgálatok után állapította meg:
- Sajnálom Mr. és Mrs. Wilson, de azt hiszem, hogy a lányuknak már nem fog visszatérni a látása.
- Hogy? De… nem tehetnek érte valamit? – kérdezgették kétségbeesve, de gondolom megrázta a fejét az orvos, mert anya azonnal sírni kezdett.
- Sajnos nem. A balesete miatt annyira károsodott a koponya és az agy egy része, hogy már nem fog visszatérni a lányuk látása. Az is kész csoda volt, hogy túlélte a balesetet, ennyiben szerencséje volt. – és itt már ki is ment.
- Hetek teltek el így, hogy reménykedtünk a gyógyulásomban, de pár hónap után már azt is feladtuk. Bele kellett törődnöm. A nyáron fizikailag valamennyire felépültem, így szeptemberben beiratkoztam egy külön vakoknak fenntartott iskolába, ahol… nem ment minden zökkenőmentesen. Igazából befogadtak a többiek, ismerősöket is szereztem, mert akkoriban nem igazán volt kedvem barátkozni, és amint hazaértem, az első utam a szobámba vezetett. Ki se jöttem onnan egészen estig. Enni sem ettem sokat, és volt, amikor csak reggel ittam egy pohár teát, és annyi, nem került semmi sem utána a gyomromba, de ennek meg is volt a következménye, amikor elájultam. Azt hiszem volt kettő vagy három eset, utána beláttam, hogy ennem kell, ha nem bírok, akkor is muszáj. Egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy ez történt velem, és még azelőtt éjszakánként folyamatos sírógörcsök törtek rám, így Emily mindig átjött megvigasztalni, de… - itt ismét sírni kezdett. Próbáltam vigasztalni, de nem sok mindent ért.
- Most már megértesz engem ugye? Hogy miért nem akartam neked elmondani… - bólintottam. Pár perc után ismét mesélni kezdett – Amikor… felhozódott a gyógyulás lehetősége, annyira boldog voltam. Igaz, mondta az orvos, hogy ez… nem biztosítja a sikert, de nem érdekelt. Megvolt az esélyem, hogy ismét… teljes életet éljek. Két műtétet végeztek el, mindegyik sikertelen volt, és ott… már a legkisebb reményem is elúszott. – szipogva mondta el mindezt.
- Hé, nyugi. Ne sírj, oké? – öleltem át, majd a fejét a mellkasomnak döntötte, amitől akaratlanul is, de gyorsabban vert a szívem. - Most ezért ne sírj, minden oké.
- Hmm, olyan jó, hogy itt vagy.
- Hmm, ha tudnád, milyen jó ezt hallani. – mondtam, mire gyengén hasba ütött. – Au, ez nagyon fáj.
- Ó, hülye. – nevetett, majd felült, és velem szembe fordult. Elvettem egy csomag zsebkendőt az éjjeli szekrényről, kivettem belőle egyet, majd én is felé fordultam.
- Tudod – kezdtem, miközben az arcáról próbáltam letörölni a kissé elkenődött sminket – szerintem a mozizást kihagyhatjuk. – könnyebben lejön a festék, mint gondoltam.
- Nem, nem muszáj, tőlem elmehetünk, jobban vagyok. – húzta ki magát, hogy egy magasságban legyen velem, így könnyebben tudom tisztítani az arcát.
- Hidd el, nekem nagyobb élmény itt maradni, mint ott megnézni egy filmet. Mármint, ha megengeded, hogy maradjak. – néztem rá felvont szemöldökkel, mire mosolyogva bólintott.
- Oké, akkor nézzünk itthon filmet. Várj, felhozok párat. – állt fel mosolyogva, de visszahúztam az ágyra.
 
/Kate/
 
Fel akartam állni, hogy hozzak fel a szobámba pár DVD-t, de megfogta a kezem, és visszahúzott az ágyra, szembe magával.
- Nem-nem, még van egy kis folt az arcodon… ami nem akar lejönni. – folytatta. Meg akarta nyálazni a zsebkendőt, mire elhúzódtam.
- Meg ne merd! – emeltem fel egyik ujjam, jelezve a tiltakozásomat. Szerencsére kihagyta a nagymamás tisztítást. Férfiak és a smink. Erre a gondolatra elmosolyodtam, mire kérdőn nézett rám, de én csak legyintettem. – Mindjárt kész. És… - amint abbahagyta a tisztogatást, és arcomat fürkészte, mire az én tekintetem a falról a szemében veszett el. Eddig nem is figyeltem arra, hogy milyen gyönyörű, barna szemei vannak. Pár másodperc után arca egyre csak közelebb jött, mígnem minden távolság megszűnt köztünk, és megéreztem ajkait gyengéden hozzáérni az enyémekhez. Nem tiltakoztam, hiszen felesleges lett volna, csak magamnak hazudnék, nem. Hagytam, hogy a kellemes bizsergés végigjárja az egész testem. El akart húzódni, de nem engedtem, kezemmel pólójánál fogva húztam közelebb, mire elmosolyodott, és ismét megcsókolt.
Hallottam, hogy valaki gyors lépéseket tesz meg a folyosón, egyenesen a szobám felé.
- Kate, nem tudod… - hallottam Emily hangját, de csak pár másodpercre, aztán elhallgatott, majd a lépések távolodni kezdtek. De ez nem zavart minket. Most semmi. Mikor elhúzódtunk egymástól, levegőhöz jutottunk, majd a csendet ő törte meg.
- Azt hiszem, Emily látott valamit. – mosolyodott el.
- Hidd el, nem neked kell elmesélni mindent. De lemegyek, hozok fel pár DVD-t.
- Oké. – válasza után felálltam, és lementem a lépcsőn. A konyha előtt halkan, osonva mentem el, mert Emily ott tevékenykedett valamit. De sajnos nem voltam elég halk, meghallott.
- Nem úszod meg! – kiabált ki nekem. Mosolyogva mentem be hozzá, ahol ő már végzett a cappuccinoval. – Kezdheted!
- Mire vagy kíváncsi? – tettem fel a költői kérdést.
- Nem is tudom… - könyökölt le a pultra, mint aki erősen gondolkodik valamin – mondjuk a csókra. Azt hiszed, nem láttam, mi? Mindent el kell mesélned nekem! – nyújtotta át az egyik bögrét.
- Rendben, de rövid lesz, mert Chris fent vár. – ültem le vele szemben, belekortyoltam az italba, majd elkezdtem a rövid „élménybeszámolót”.